Szalatnak



A háromszázötven lelkes Szalatnak a Völgységben, a Mecsek északi vonulata előtt, Pécstől negyven, Komlótól húsz kilométerre fekvő település. Közúton csak Kárász felől lehet megközelíteni, az utána következő Köblényen túl már nem vezet az út. A Bátaszék–Dombóvár vasútvonalon vonattal is megközelíthető.

A település neve szláv eredetű, mocsaras, lápos, ingoványos területet jelent. A népi hagyomány más magyarázattal szolgál. Az itteni öregek szerint egyszer a törökök a magyarokkal csatázván vereséget szenvedtek, és a győzők itt kiabálták, hogy „szaladnak-szaladnak”,
más vélemény szerint pedig a telepített németek itt „szállottak” meg. Szalatnak első említésére egy 1325-ben kelt oklevélben van példa, a falu határában azonban sokkal jelentősebbnek számított a török korban elpusztult Kéthely. Itt állt a Szent Margit vértanú és szűz tiszteletére felszentelt templom, míg a maróci uradalomhoz tartozó Szalatnakon ilyenről nincsen tudomásunk. A török időkben Kéthely elpusztult, Szalatnaknak 1554-ben még több házát is összeírták, ez alapján a nagyobb falvak közé tartozott, a 17. század végére azonban elnéptelenedett, és még az 1720-as években is pusztán állt. A Petrovszkyak kezébe került területre 1726-ban telepí-
tettek le elzásziakat, akiknek keményen meg kellett küzde-niük új szülőföldjükért. A terület ugyanis – nevéhez méltóan – rendkívül lápos, mocsaras volt. Az egykori Kéthely alatt terült el a Fekete berek, ahol összefüggő tófelületről nem, csak a berekben levő kicsiny vízfelületekről beszélhetünk. Kárász és Szalatnak között a határ pedig a „Szalatnai-tó” mellett futott. Egy szalatnaki monda szerint a jelenlegi falu helyén ekkor egy berkes, mocsaras terület volt. Az idekerült telepesek csak úgy tudtak udvarokat és házhelyeket készíteni, hogy lefaragták, elhordták a dombok alját, és azzal a patak menti berkes területet feltöltötték. A faluhely
kialakítása után nekiálltak kitágítani és művelésre alkalmassá tenni az elvadult környéket. Mivel az egykori Kéthely igen közel volt az újratelepült Szalatnakhoz, a svábok, miután kivágták az „erős öreg erdőt”, 1756-ban szőlőt telepítettek a kéthelyi domboldalakra.
A kárásziak azonban ezt nem fogadták el, éveken keresztül háborgatták a szalatnakiakat, kitépték a szőlőiket, tönkretették a gyümölcsöseiket, ám a perből a szalatnakiak kerültek ki győztesen. Nem mindig járt egyenes utakon az itteni lakosság sem, ha kellett,
ők is belenyúltak más birtokába. Így tettek akkor, amikor a püspökség erdejét törvénytelenül kivágták, ezernél több bükköt döntöttek ki, majd a helyét feltörték, hajdinával bevetették, és fegyveresen őrizték. A földéhség miatt a 18. század végén tűnt el a dombokra
addig jellemző lucfenyő, és gyérültek meg a bükkösök. A gyarapodásnak és a szorgalmas munkának köszönhetően 1768-ban a település hatvan házában már közel háromszázan laktak. Néhány évtized múlva elkészült a gyülekezet számára a templom. A késő barokk épületet 1803-ban építették, műemléki védettséget élvező faoltára rokokó stílusú. A hagyományos paraszti világ aranykora a 19. századra
tehető, élénk piacozás, helyi kézműipar és a határban végzett közös munka egyaránt jellemezte, mára már elhagyott utakon zajlott az élet. A Szászvárból Szalatnakra igyekvők sem mentek végig a Völgységen, hanem az Öreghegy tetején futó ún. „Jártas úton” haladva „végighosszat” szekereztek, így gyorsabban értek „Szalatnára”. A téglaégetésnek a környéken nagy hagyománya volt. A 19. században a szalatnaki svábok háznál égették a téglát. Az égetőkemencék az udvarok végén, a hostellokban sorakoztak, az égetéshez szükséges
agyagot is ott bányászták. Még a kárászi plébános is tőlük vásárolt téglát pincéje építéséhez. A falusiak egymásra utaltságát jelzi, hogy ők például a kaszálást is egyszerre végezték, amelynek a napját a bíró határozta meg. Az 1860-as években megtörtént a birtokrendezés, az addig sokszor közösen használt faluhatárokat élesen elválasztották. A baranyai Völgység falvai között csak az 1860-as birtokrendezéstől vannak határkövek. Szalatnak és Magyaregregy között másfél méter mély határ-árok húzódik, az árok kiszögelléseinél határköveket ástak le. A 20. században számos megrázkódtatás érte a települést, ezek közül természetesen a kitelepítés okozta a legnagyobb traumát. A szocialista átalakulás nem hagyta érintetlenül Szalatnak környékét sem. A téeszesítés mellett a völgyek hasznosításának másik módja a halastavak létesítése volt. A több évszázados munkával létrehozott, berkektől elhódított kaszálókon ekkor alakították ki a terület nagy tórendszereit: a bikali, egyházaskozári, mocsoládi tóvidéket, valamint a szalatnaki tavakat. Ma ezek a vizek a horgászok kedvelt célpontjai, érdemes lenne Szalatnak esetében is kihasználni a sajátos környezet adta lehetőségeket.